Dávid Szabó

Sajó Sándor (1919) Mint egykor Erdély meghajszolt határán A fölriasztott utolsó bölény, Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván Búd vadonának reszkető ölén. És én, mint véred lüktető zenéje, Ahogy most lázas ajkadon liheg, A hang vagyok, mely belesír az éjbe És sorsod gyászát így zendíti meg: Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, S a szívem, ó jaj, színig fájdalom... Mivé tettétek az én szép hazámat? Hová süllyedtél, pusztuló fajom? Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, Rút becstelenség magad és neved, - Én mit tegyek már? - romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet. Laokoon kínja, Trója pusztulása Mesének oly bús, sorsnak oly magyar; A sírgödör hát végkép meg van ásva, A föld, mely ápolt, most már eltakar; Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem, De kínja vád s a csillagokra száll, Ha végzetem lett magyarrá születnem: Magyarnak lennem mért ily csúf halál? Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának És sírt, vesztére, önszántábul ás, Hol száműzötté lett a honfibánat És zsarnok gőggé a honárulás, Hol a szabadság őrjöngésbe rothad S Megváltót s latrot egykép megfeszít, Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, - Ah, rajtunk már az Isten sem segít! Pattogva, zúgva ég a magyar erdő, Az éjszakába rémes hang üvölt, Lehullt az égből a magyar jövendő, Milljó görönggyé omlik szét a föld; De bánatomnak dacra-lázadása - Mint őrület, mely bennem kavarog - Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra: Még nem haltam meg, - élni akarok! A mindenségbe annyi jaj kiáltson, Ahány magyar rög innen elszakad; A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom, Kikaparom a földbül a holtakat: Meredjen égnek körül a határon Tiltó karjuknak végtelen sora, S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon Egy égő, elszánt, zordon szó: soha! Soha, soha egy kis göröngyöt innen Se vér, se alku, se pokol, se ég - Akárhogy dúl most szent vetéseinkben Idegen fajta, hitvány söpredék! E száz maszlagtól részegült világon Bennem, hitvallón, egy érzés sajog: Magyar vagyok, a fajomat imádom, És nem leszek más, - inkább meghalok! Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, Csak magyar földön és csak magyarul; Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, Jobb is, ha szárnyam már most porbahull; De ezt a lelket itthagyom örökbe S ez ott vijjog majd Kárpát havasán És belesírom minden ősi rögbe: El innen rablók, - ez az én hazám! És leszek szégyen és leszek gyalázat És ott égek majd minden homlokon, S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat A jó Istentől visszazokogom; És megfúvom majd hitem harsonáit, Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt: Bölcsővé lesz m&#2